Nőifoci.com

Bátran bevallhatom, nem volt benne tudatosság, egyszerűen így alakult. A honlap címoldalán ma két női² futball-vezetőről, vagyis női női futball-vezető nőről olvashattok: Hódi Zsuzsiról és Erzsiről. Ráadásul, ma éppen Edina névnap is van, ez így együtt több mint elég ahhoz, hogy arról beszéljünk: miért van a női futballban olyan kevés nő?

Mielőtt bárki félreértené, természetesen a játékosokon kívül.
Pedig, mi magyarok felvilágosult, korszerűen, hogy az elcsépelt szót használjam, „európai módon" gondolkodó embereknek tartjuk magunkat. Más kérdés, hogy nem ritkán, azzal kell szembesülnünk, amit mi, magunkról gondolunk, az nem úgy van.
De akkor a magyar sport példátlanul hímsoviniszta világában miért kap olyan kevés női edző lehetőséget arra, hogy bizonyítsa, az övé nem a „másik” nem?
Nehogy bárki is azt gondolja, hogy a „tartsuk távol a nőket a kispadtól" szindróma csak a futball ügye.
Ha a három legnépszerűbb csapatsportágat, a nemzetközi szinten is magasan jegyzett kézi-, kosár-, és vízilabdát nézzük, hamar szembeötlik: oly' ritkák a hölgyszakemberek, mint a fehér holló. A válogatottak kispadja előtt mintha behajtani tilos tábla lenne, legfeljebb egy-egy kézi, vagy kosárcsapat próbálkozik női szakvezetővel - érdekes, hogy a képzeletbeli ranglista tetején álló kézilabda-szövetségi kapitány, az Erdélyben született Mátéfi Eszter mellett a többi márkás képviselő, a szintén kézis Szabó Edina és a kosaras - egyébként szlovák - Natalia Hejková is külföldön szocializálódott.
Külföldön, már nem is azt mondom, hogy a fejlettebb sportkultúrával, sokkal inkább a nyitottabb társadalommal rendelkező országokban, egészen más a helyzet. Skandinávia az etalon, a norvég, a svéd, vagy a dán válogatottak esetében szinte elképzelhetetlen, hogy ne nő dirigálja a női csapatot.
De, azóta, hogy a kezdeti futballsikerek után felnőtt egy sikeres edzőgeneráció is, Németországban a megkérdőjelezhetetlen tekintélyű Silvia Neid a főnök (Ulrike Ballweg a segítője, aki egyben az U23-as válogatottat is dirigálja), Maren Meinerté az U20 és az U19, Bettina Wiegmanné az U15, és, hogy mindez nem mechanikus, kritikátlan rendszer, azt mutatja: férfi, Ralf Peter dirigálja az U17-es és U16-os válogatottat.
Az Egyesült Államokban „feles" a helyzet, a svéd Pia Sundhage áll a kormányrúdnál (férfi, Greg Ryan az előd, de ő előtte a világbajnok April Heinrichs dirigált), Jillian Ellis gardírozza az U20-at, de itt is dolgoznak férfi edzők egy-egy csapat mellett.
Angliában Hope Powell a főnök (az etalon klub, az Arsenal kormányrúdjához most állt nő: Laura Harvey), Olaszországban az azzurrik non plus ultrája, Carolina Morace dirigálta a válogatottat, most férfi vezeti, Pietro Ghedin.
Nyilván bőven lehetne még folytatni a sort, ám arra ennyi példa is elég, hogy lássuk: máshol, ha természetesen nincs is kizárólagossága a női edzőknek, nincsen behajtani tilos tábla a kispadok előtt.
Nálunk?
Markó Edina a zászlóshajónk, de a bajnok- és kupagyőztes Viktória FC mestere, a korábbi U19-es és U17-es szövetségi edző, sajnos a szabályt erősítő kivétel. Pedig Hódi Zsuzsi, Lévai Andrea, Korcsogh Orsi, Schumi Dóri, vagy Paraoánu Aranka akár jelentősen nagyobb feladatra is alkalmasabb lenne - igaz, ehhez legalább két feltételnek teljesülnie kell.
Az egyik, hogy a férfi futball, azaz, maga a futball elhiggye és elfogadja, hogy a nők is érthetnek a labdarúgáshoz, ez nem a férfiak privilégiuma. A másik, hogy a férfi futball, jelesül az MLSZ, menedzselje azokat a lányokat, akik tehetségükkel adni akarnak a labdarúgásnak. A magas szintű edzői munkához egyre magasabb fokú licencek kellenek - viszont ezeknek a megszerzése évről évre drágább. A férfi futballban a tanfolyam befektetés, ugyanúgy, mint egy fizetős diploma: a munkavégzés során visszajön az ára.
De, a nőknél?