Nőifoci.com

Lassan olyan leszek, mint Móricka a viccben, akinek mindenről ugyanaz jut eszébe. Én a női labdarúgás utánpótlás-korosztályaival vagyok így, ráadásul a mániára ezen a héten két hír is ráerősített: egyrészt a taksonyi U17-esekkel kapcsolatos vihar a biliben, másrészt az U17-es válogatott első kiválasztó edzése, amelyen csak olyanok vettek, vehettek részt, akik ebben a szezonban még játszhatnak a félpályás, ötször kettes kapus, U15-ös bajnokságban.

Miután a „7 témája” rovatot eredendően vitafórumnak szánjuk, megpróbálom összefoglalni, melyek azok a sarokpontok, amelyek mentén én a női utánpótlás-futballt látom, illetve látni szeretném.

Tényleg, csak távirati stílusban: a) kevés a játékos; b) rossz a korosztályos futball életkori szerkezete; c) alacsony a mérkőzés-szám, későn kerülnek a lányok nagypályára; d) a klubok jelentős része élet-halál harcot vív a talpon maradásért, a szűkös forrásokat inkább a felnőttcsapat versenyeztetésére fordítják; e) az előző pontban említett költség-minimalizás hatással van az utánpótlás-csapat életének szinte minden mozzanatára: a versenyeztetésre, a szakember (edző)-kiválasztásra, a toborzásra; f) a férfi futball közönye.

A fenti felsorolásból talán egy valami maradt ki: a sportág – és ezen belül a szakág – alacsony társadalmi presztízse, amely az utánpótlás-képzésre is rányomja a bélyegét.

A magyar (nagypályás) női labdarúgásban az NB I-es és NB II-es csapatok számára egyetlen utánpótlás-csapat versenyeztetése kötelező. Különbség ott van, hogy amíg az élvonalban nagypályás, U17-es (korosztályát tekintve U18 + túlkorosok), addig az NB II-ben félpályás U15-ös csapat versenyeztetése kötelező.

Én azt gondolom, ma egyik sem felel meg a feladatának, mindkettőt vizsgálva a negatívumok kerülnek előtérbe.

Nézzük előbb az ifjúsági bajnokságot. (Ne ragadjunk le ismét az U17 vagy U18 vitánál, ennek most nincs jelentősége – meg nincs is nagyon min vitatkozni.) Decemberben írtam a most folyó bajnokság őszi idényéről egy elemzést, vagy inkább véleményt, talán keveseket untatok vele, ha abból idézek:
A sorozat törzskorosztályát az 1992. január 1-e és 1995. december 31-e között születettek alkotják – mellettük szerepelhetnek az 1989. január 1-e és 1991. december 31-e között születettek, úgy, hogy közülük egyszerre három lehet pályán.

Az életkori határok lajstromozása alátámasztja azt a mondatunkat, amely nem csupán leírása az őszi szezonnak, de egyben kritika is: tulajdonképpen két bajnokságunk van az U17-be zsugorítva.

Az aligha vitatható logika szerint, az egyetlen nagypályás ifjúsági bajnokság legfőbb célja, hogy a fiatal játékosoknak megtanítsa a nagypályás labdarúgást, és felkészítse őket arra a – nem is távoli – időszakra, amikor már felnőttek között futballoznak. Ez a 2009-2010-es U17-ben leginkább az 1994-es és 1995-ös születésű játékosokra vonatkozik – meggyőződésünk ugyanakkor, hogy mindez „járna” már 1996-os születésűeknek is. A felettük levő korosztályok – azaz az 1992-ben, illetve 1993-ban születettek, valamint a túlkorosok – egy „kvázi tartalékbajnokságban” futballoznak, miután ők szinte mindannyian alkalmasak már a felnőttfutballra, sőt jelentős létszámban, játszanak is egyesületük elsőcsapatában.

Hogy jó ez a rendszer? Biztosan nem, maximum azt mondhatjuk, hogy a lehetséges rosszak közül ez a legkevésbé rossz.

Miután a versenykiírás 1989-eseket éppen úgy pályára enged, mint 1995-ösöket, egészségtelenül, pontosítsunk: minden szempontból egészségtelenül szélesre nyílt az életkori olló. A problémát elintézhetjük persze azzal, hogy a csapatok többségének még így is létszámproblémái vannak – de azért ennél összetettebb a kérdés. A „két bajnokság az egy bajnokságban” élő probléma, aminek a legnagyobb baja – szerintem – az, hogy így az U17 olyan, mint a négy évszakos gumi: egy kicsit mindenre jó, de igazából semmire sem.

A tabellára nézve azt látjuk, hogy a Taksony és a Ferencváros erősebb, mint a bajnokságban játszó többi csapat. Érdemes közöttük különbséget tenni: a Dombó János szakmai felügyeletével irányított Taksony az egyesületből a korosztályba beférő legjobbakat versenyezteti, azzal a szakmai érvvel, meggyőződéssel, hogy így ad nekik többletterhelést. A kísérlet érdekes, különösen annak fényében, hogy az őszi szezon végére, a sérülések miatt, majdnem „elfogyott” a klub felnőttcsapata. Meggyőződésem, nem ritkán más lenne a Taksony/Kecskemét összeállítása, ha a de facto nyolccsapatos NB I-ből lenne két kieső. Nyilván feltehető az a kérdés is, reális-e a Taksony őszi elsősége? Azt gondolom, a mezőnyhöz képest igen. Ugyanakkor talán más eredmények születtek volna, ha az ellenfeleknél is a korosztály legjobbjai (a Fradiban Sipos Lilla, Szlovák Kriszti, Terdik Ivett, Horváth Evelin, Németh Julcsi, Zágor Betti, Stefán Anita, Kucsera Lilla, Fülep Szabina; most már Ferencsik Evelin, az MTK-ban Vágó Fanny, Tell Zsófi, Demeter Réka, Szabó Zsuzsi; a Hegyvidékben Dénes Dorka, Kovács Zsanett és Halász Réka; a Viktóriában Papp Dorka, Tálosi Szabina, Szuh Erika, Borbély Oti, Papp Eszti, Szarvas Alexandra, Marsai Niki) játszanak.

Ugyanakkor fontos leszögezni: a Taksony szakmai stábjának érdeme, hogy van koncepciója a szakosztály működésére, amit csinál, azt következetesen és eredménnyel csinálja. A hatásfokot a jövő dönti el, mindenesetre az U17-esek közül a ’94-es Pintér Violetta már bemutatkozhatott az élvonalban – fejlődésében nyilván szerepe volt, hogy a fiatal, jó játékosok „húzták” őt az U17-ben.

A Ferencváros más modell, Dörnyei Balázs mind az U17-ben, mind az U15-ben fiatalabb csapatot versenyeztet a megengedett korosztálynál. Irigylésre méltóak azok a lehetőségek, ahogy a Ferencváros foglalkozhat a női utánpótlással – és óriási elismerés jár neki azért, hogy ki is használja a lehetőségeit. De több korosztályban együtt versenyezve, közelről figyelve a Fradit, látom: Dörnyei Balázs sok olyat (is) csinál, amit egyébként más is megtehetne.

Az „üldözőbolyt” alkotó MTK, Hegyvidék is Viktória is erősebb, mint a mezőny második fele. Essen szó erről a három csapatról is külön: az MTK a játékoskeret erejét tekintve inkább az első kettőhöz tartozik, ugyanakkor Turtóczki Sándor inkább a játékosok és az elsőcsapat érdekét szem előtt tartva forgatta, kik játsszanak U17-ben. A Hegyvidék a mezőny egyetlen NB II-es klubja – ha nem saját magunkat kellene dicsérni, írnám, látszik, hogy az egyesület hosszú távra tervez, koncepciója van a jövőre – ez pedig a szakágban érdemnek számít. A Viktória – ősszel még Lovagi Milánnal – nyomon követhető, jó munkát végez, és szerintem a tabellára nézve nagyjából helyén van.

A határmezsgyén a Győri Dózsa áll, amely – az U17 speciális logikájával – igazából akkor (volt) erős, amikor az NB I-es csapatának fiataljai (Beke Totti, Szűcs Adri, Kopácsi Barbara) visszajátszottak az ifibe.

A többi csapat – 1. FC Femina, Újpest, Győri ETO, Pécsi MFC – gyengébben muzsikált, de tény az is, valamennyi csapatban láttunk kiemelkedő képességű fiatalt. Az értékeléskor ugyanakkor talán nem is ez az elsődleges: sokkal inkább az, hogy úgy tűnik, számukra inkább teher a korosztályos csapat versenyeztetése, pedig az 1. FC Femina nem túl régi példája is mutatja: az U17 az egyetlen „aranytartalék”, amelyhez nyúlni lehet, ha váratlanul, drasztikusan megcsappan az elsőcsapat létszáma. Persze a „teher” szó nem feltétlenül a szándékra vonatkozik – következhet a játékos-létszámból, de akár az ifjú hölgyek életkorából is. Így viszont a bajnoki szereplés a fentebb említett két cél egyikének sem tud megfelelni – ugyanakkor roppant drága.

A költségekhez értünk, és a szakág jelenlegi, mostoha körülményei között nem tehetjük meg, hogy nem szánunk erre is néhány mondatot. Az U17-es bajnokság – a hatásfokához képest – nagyon drága, még úgy is, hogy nem minden klub számára jelent plusz terhet például a pályabérleti díj. Talán ez a relatív drágaság az egyetlen ok, amely elfogadhatóvá teszi, miért játszanak ilyen kevés meccset az U17-ben a csapatok. A játékosok a jelenlegi 2 x 9 mérkőzésnél lényegesen többet is elbírnának.

Eddig a rövid rezümé az U17-ről, de talán érdemes – szintén a vitát gerjesztendő – még egy mondatot beszúrni. Szerintem a jelenlegi ifjúsági bajnokságban a csapatok abból a szempontból is csoportosíthatók, hogy van, amelyik NB I-es klub tartalékcsapataként funkcionálva biztosan megállná a helyét az NB II-ben is, van, amelyiken látszik: bár a játékosok az életkoruk alapján akár a felnőttek között is játszhatnak, többségük finoman szólva nem a bevethető minőséget képviseli, és van amelyikben többségében 14-16 évesek játszanak, azaz már most megfelelnének egy letolt korosztályi besorolásnak is.

Fújjuk ki a levegőt, és nézzük az U15-öt, amelyben a játékosok több mint egyharmada 16 éves lehet.

Soha nem hagyom ki, hogy idézzem Kiss László aranyba öntendő mondatát: „Az U15 legnagyobb értéke, hogy van”. És valóban, sok helyen ma ez a félévenkénti négy mini-torna, a szűkített félpályára bezsúfolt 16 játékos jelenti a női futball utánpótlását.

Miután az U15 főként az NB II-t jelenti, tegyék a szívükre a kezüket a másodosztály klubvezetői: hány olyan játékosuk játszik az U15-ben, akik rendszeresen futballoznak a felnőttek között is?

Azt sem értem, ha az U17-ben valóban a 17-18 évesek játszanak, miért nem kötelező a fiatalabb korosztály versenyeztetése az NB I-ben?

Sajnos minden eresztékében recseg a rendszer, pedig még nem is kanyarodtam a keddi, telki kiválasztó edzéshez. A magyar válogatott keres 1995-ös születésű kislányokat – de hogy adjanak azok az NB II-esek nagypályázó gyereket, akiknek nincs U17-ük? A válogatott stábja kitöltetett a lányokkal egy kérdőívet, tudakolva, ki hány nagypályás meccset játszott már? Volt, aki ötöt, volt, aki egyet sem…

Ennyi kritika után jogos lehet a felvetés: bírálni könnyű, de hiteltelen, ha nincs javaslat a megoldásra.

Én úgy gondolom, és sok helyen el is mondtam, le is írtam: a „profiltisztítás” felelne meg leginkább a női futball – és nem az egyes csapatok – érdekének.

Tántoríthatatlan meggyőződésem, hogy a korosztályos bajnokságok életkorát le kellene, vagy le kellett volna tolni. Hiszem, hogy a jelenlegi U18 helyett egy U16-os (az idei bajnoki évben 1994-96, az augusztusban kezdődő új szezonban 1995-97-es) nagypályás, és U14-es (1996-98, illetve 1997-99) félpályás, vagy háromnegyed pályás bajnokság tudná teljesíteni azokat a célokat és elvárásokat, amelyek a nagypályás futball megtanulására, a felnőttek futballjának előkészítésére vonatkoznak. Vitathatatlan, hogy ebben a rendszerben kiesnének a korosztályos futballból az 1989-1993-asok, de az ő számukra – ha nem játszanak rendszeresen egyesületük elsőcsapatában – az egy osztállyal lejjebb (NB II), vagy valamelyik regionális bajnokságban indított tartalékcsapat – végső esetben pedig az átigazolás – megoldást adna. A jelenlegi U17-U18-as bajnokság kettős énje így tisztességgel, szakmai érdekek sérelme nélkül szétválhatna.

Hogy ezt ma nem látom realitásnak, annak számos oka van. Említhetem az alacsony játékos-létszámra vonatkozó érveket, a finanszírozás kérdőjeleit éppen úgy, mint azt a szerintem téves szemléletet, hogy nekünk az „UEFA-trendhez” kell alkalmazkodni, márpedig az európai szövetség a válogatottakat is az U19-U17-U15 lépcsőfokokon versenyezteti.

Nem látom reálisnak, mégis azt mondom, bele kell vágni, meg kell teremteni a realitás feltételeit, különben tönkremegy minden, konzerválódik a nihil, a lemaradás a nemzetközi standardoktól.

Mert az biztos nem „UEFA-trend”, és semmilyen szempontból sem szolgálja a jövőt, hogy a legalacsonyabb szintű/életkorú nagypályás bajnokságban akár 21 évesek is futballozhatnak, és a törzskorosztály 18 éves…